18449149-1-05
Támogasd adód 1%-ával a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskolát! Adószámunk: 18449149-1-05
International Guide Dog Federation
European Guide Dog Federation
Semmelweis garancia védjegy

Aktuális

Újabb esélyt kapok anyukámtól


Látsz e bármi mást rajtam azon kívül, hogy vak vagyok? Nem.

Pedig születésem óta egy komolynak mondott betegséggel élek együtt. Krónikus veseelégtelenséggel születtem, ami miatt már gyerekkoromban is sokszor kellett orvoshoz járni.

Dóri Ében két mellső lábát fogja, aki ülve vár

15 éves koromra romlott le annyira az állapotom, hogy szóba is jött a dialízis, ám előtte egy forró nyári napon érkezett a csoda. Egy idegen donortól érkezett az az új esély, amivel könnyebb lett az élet. Persze, eleinte hetente, majd az idő elteltével havonta egyszer, vagy netán többször is kellett kontrolra járni.

Dóri és Ében egymás mellett ülnek egy parkban

Egy ideig szüleim hordtak, majd egy idő után, amikor már tudtam fejből az útvonalat, fehér bottal is neki merészkedtem az útnak. Az új szervet azonban a szervezetem sokszor ki akarta lökni, ami miatt több hetet, vagy akár 1-2 hónapot is kórházban kellett töltenem. Ezek az időszakok nem törték meg szorgalmamat, hiszen sok korrepetálás és magánóra révén sikerült leérettségiznem, majd az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karára jelentkeztem, ahova fel is vettek.

Az egyetem miatt Budapestre kellett költöznöm, orvost kellett váltanom. Az első alkalomnál kissé tartottam attól, hogyan fognak viszonyulni Ébenhez, de az első perc után szeretettel irányultak felé. Minden egyes reggeli vérvétel alkalmával ott ülhet mellettem, ami egy kicsit jobb hangulat adott ennek a nem annyira kellemes dolognak. A vizsgálatok alatt is ott feküdhet a vizsgáló asztal alatt vagy mellett. Ha netán a szüleimmel megyek, és ő nem jön velünk, akkor mindenki azonnal iránta érdeklődik, hogy mi lehet vele. Ébent mindenki megszerette, sőt volt olyan eset, amikor a nővérek és a doktorok pár pillanatra megálltak mellette, annyira elcsábította őket.

A páros átkel egy zebrán

Ám a pörgős élet, a vizsgaidőszakok miatti stressz miatt az eredmények romló tendenciát kezdtek mutatni. Az egyik kontrolon találkoztam egy „vesés” sorstárs hölggyel, aki az élődonoros transzplantációval foglalkozó alapítvány csapatának tagja. Akkor és ott hallottam tőle először arról, hogy mi is az az élődonoros transzplantáció, amikor nem egy elhunyt ember szervét kaphatja meg a vesebeteg, hanem egy élő adományozza oda a szervét. Ezek után gondolkoztunk el újból szüleimmel, hogy megnézzük, ki lenne egyáltalán alkalmas.

Sok-sok vizsgálat után kiderült, hogy nem más, mint anyukám alkalmas lenne donornak. Anyukámnak ez természetese, hogy odaadja nekem a veséjét, de nekem kissé nehézkes volt, hogy elfogadjam. Akadt azonban olyan ember, akivel meg tudtam a nehézségeket és a problémákat beszélni, és a végén mégis úgy döntöttünk, hogy belevágunk. Még több vizsgálat és várakozás után 2018 februárjának hatodik napján jön el az az alkalom, amikor véghez viszik azt a nagy műtétet, amikor anyukám másodjára is esélyt ad arra, hogy boldogabban élhessem a mindennapokat.

Pozsgay Dóra írása

Ossza meg másokkal is!


Szóljon hozzá!

*

Vissza az oldal tetejére